Az utóbbi napokban sokat foglalkoztam a jövőmmel. Sikerült felvenni a kapcsolatot egy csajszival, aki szintén ide jön, és neki sincs még albérlete. Úgyhogy megpróbálunk "együtt" keresni. Bár elég furcsa, hogy élőben még nem is találkozunk. Bár hát, nem mehet ez másképpen. Egyébként nagyon szimpatikus. És már néhány szóbajöhető lakást is találtunk az interneten. Azonban nagyon elkezdtek gyötörni a gondolatok az anyagiakkal kapcsolatban. A pesti élet k*rva drágának ígérkezik. Bár a szüleim azt hajtogatják, ne törődjek az anyagiakkal, meg ugye tesóm úgyis megy dolgozni, több pénz lesz rám, megoldjuk stb... nekem mégis megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy édesanyám egéz havi keresetét felemésztene az én pesti tartózkodásom. Ők nagyon nem akarják, de én megpróbálok majd munkát keresni magamnak. Előbb vagy utóbb, de találni kell valamit, a lényeg, hogy pénzt tudjak csinálni.
Továbbá kicsit az is beijesztett, hogy amint így beszélgettem leendő csoporttársaimmal, szinte mindenkinek van már felsőfokú angolja... csak én lennék ilyen béna? Így gimiben még én számítottam az egyik legjobbnak. Jobb lesz, ha hozzászokok a gondolathoz, hogy bizony itt már csak egy leszek a sok közül, és kész. Úgyhogy a tanulást is komolyan kell vennem - bár ezzel nincs olyan nagy gondom, hisz ha akarok valamit ("szakmai" téren), mindig elérem, van seggem tanulni, és hát atom hülye sem vagyok.
Na jó, ha nincs felsőm angolból, legalább kompenzálni tudom egy kicsit a spanyol nyelvvizsgával. Az viszont nagyon kell! Lehetőleg elsőre, hiszen a spórolás teljes erővel életbe lép szeptembertől. Az írásbelitől annyira nem is tartok, de a szóbeli... igazából nincs kivel gyakorolnom, hisz a közvetlen környezetemben senki nem tanul/tud spanyolul, tanár meg kizárt, és egyébként is, a különtanárhoz-járás mindig is  szembenállt az elveimmel. Hihetetlen, mekkora pénzeket képesen egyesek kiadni különtanárnak. Én sosem jártam, mégis meglett a nyelvvizsgám, és még matekból is leéettségiztem 90% feletti eredménnyel. Olyanról is hallottam már, hogy valaki történelemből (!!!) járt különtanárhoz, 2000 Ft/60 perc-es áron, heti több alkalommal. Aztán meg alig lett meg neki emelten az ötös. Ami nem megy, nem kellene erőltetni.

Node akárhogy is lesz, 19-e van, 3 nap múlva kiderül, aminek ki kell derülnie. Ponthatárok. Be kell hogy valljam, egyre jobban meginog a magabiztosságom ezzel kapcsolatban az idő előrehaladtával. Irreálisnak tűnik, hogy 14 pontot emelkedjen egy szak, ahova sokkal kevesebben jelentkeztek, és ahogy kiderült, az érettségik is rosszabbul sikerültek országosan. Bár elég mindössze annyi, ha azoknak az embernek jobban sikerült ,akik ide jelentkeztek, de akkor is irreális. Ráadásul erre a szakra általában frissen érettségizett diákok jelentkeznek főleg. Úgyhogy ez pozitívum.
Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy 22-én 8 óra előtt pár perccel majd összehugyozom majd magam az idegsségtől.

Mostanában minden éjszaka álmot látok. Legtöbbször nem is egyet, kettőt, hármat is. Fel-felébredek hajnalban, átfut az agyamon, hogy de jó, hogy mindez csak álom volt, vagy éppen hogy de kár, hogy az volt... utána visszaalszom, és jön egy újabb. Ma 3-mat is álmodtam. Az egyikben az láttam, hogy nem vettek fel az áhított helyre, hiszen a ponthatár magasabb volt, mint a maximum megszerezhető 480. Ez persze baromság, de az álmokban ugye ezt nem tudjuk. :) Borzasztó érzés volt, hiszen átéltem, milyen lenne, ha így, az egyik pillanatról a másikra összeomlana minden, amiért egy éve küzdök. És annyira valóságosnak tűnt. Szerencsére egyszer már álmodtam olyat is, hogy alacsony volt a ponthatár, így annyira nem pánikoltam be. Pedig elég nagy jelentőséget szoktam tulajdonítani az álmoknak. De általában azok, amik valóra válnak, olyanok, amik a következő napom be is következnek. Így volt ez akkor is, mikor kiderült, hogy sikerült a nyelvvizsgám, vagy az is, amikor a "gyerekkori szerelmemmel" gabalyodtam össze. Szintén egy álom hívta fel a figyelmemet arra pasira, aki talán az első, igazi, egyetlen szerelmem volt. Ez 17 éves koromban volt, a fiú eggyel felettem járt. Korábbról már ismertem a suliból pár éve, de egyártalán nem érdekelt. Aztán jött ez az álom, egymás után két éjszaka. Aztán valahogy úgy hozta az élet, hogy itt-ott összefutottunk gyakrabban, 2 éves ismerettség után elkezdett előre köszönni nekem, magától, pedig még köszönőviszonyban sem voltunk előtte. Ugye egy suliba jártunk, őrülten beleszerettem. Olyan volt, tudjátok, hogy vártam mindig a hétfőt, hogy láthassam, meg rámmosolyogjon. :) Tudtam, mikor hol van órájuk, hol futunk majd össze az óraközi szünetekben. Olyan rohadt ártatlan és tiszta volt az egész, és annyi egyértelmű, ez volt az, ami nagyon tetszett ebben az érzésben. Akárhogyszor találkoztunk egy nap, mindig köszöntünk egymásnak. Persze próbáltam úgytenni, mintha az egész rohadt spontán lenne, és csak úgy véletlen venném észre, pedig egész nap őt kerestem a tekintetemmel. És ő is mindig lelkes volt, mikor összefutottunk, látszott rajta, hogy tetszem neki, örül nekem. Tudtam, hogy nem egy nagy csajozós, de mégis vártam és el is hittem, hogy egy nap majd lép. Hónapokig ment ez így, én nagyon vártam rá, de szépen lassan elteltek a hónapok, és semmi. Aztán, mivel ő negyedikes volt, eljött a ballagása, érettségije. És többé nem láttam. Az utolsó nap, mikor láttam, a német érettségijének a napja volt. Már nyár volt, és én még mindig nagyon vártam rá, sose csináltam ilyet, de megkértem egy aranyos haverját, hogy hozzon össze vele. De nem jött össze. És a legrosszabb, hogy nem magyarázta meg, miért nem. Nem mondta, hogy nem akarja, és azt se, hogy igen. Mostmár mindegy. Nagyon-nagyon fájt az akkor nekem. Hülyének, idiótának, egy naiv kislánynak éreztem magam. Ezután hónapokig gyakorlatilag nem is tekintettem magam nőnek, az önbizalmam gyakorlatilag megszűnt,  összetörtem. De mint mindent, idővel ezt is kihevertem. Talán tavaly december óta nem gondolok már rá, csak így néha, ha eszembejut. Tavaly januárban volt az utolsó alkalom, mikor sírtam miatta. Meg volt hívva a szalagavatómra, de nem jött el. Nagyon vártam rá, csak miatta készültem az egészre. Emlészem, mikor tavaly ballagott, és mi ott álltunk a teremben ballagtatók, és mikor elballagtak előttünk, rámmosolygott, köszönt nekem, én meg már a sírással küszködtem. Nos, az én ballagásomon is ottvolt. Én ott ballagtam, és mikor elhaladtunk előtte - pedig a bátyja köszönt és integetett -, ő elfordította fejét. Ez minden, amit el tudok mondani róla. Nagyon heves érzelem volt, szeretni úgy, hogy nincs veled...

Lassan a finisbe érünk a felvételi időszakot tekintve. 10 nap, és minden kiderül, egyben kezdetét veszi egy teljesen új korszak az életemben.
Összességében talán az elmúlt 1 év volt az eddig "leggyorsabban" eltelt évem. Úgy gondoltam, a 12. osztály lassan fog telni, de mindenki azt hangoztatta, hogy el fog az repülni... és így is történt. Komolyan, mintha ez az év szinte meg se lett volna tartva, különösen igaz ez a második félévre, ami tényleg nem tekinthető egész értékűnek. Úgyhogy hipp-hopp eljött az érettségi gyorsan, és el is viharzott... bevallom, kicsit hiányzik is. :) Most valahogy nem találom a helyem, nincsenek rövidtávú terveim, csak úgy létezem az éterben.
De jócskán megküzdöttem azért vele. Ha visszagondolom, fel sem fogom, mennyi időt tölthettem el tanulással, visszamenőleg az összes érettségi legyártásával (kivéve a magyar érettségiket, pedig az lett végül a legjobb, sosem fogom megérteni. :) :) )
Úgyhogy most tényleg nincs más dolgom, mint szépen, türelmesen (ez nem megy) kivárni a felvételi pontszámot, utána meg adott esetben örülni, vagy teljesen kétségbeesni. De nem bírom ki, hogy ne keresgessek albérlet után már most... láttam pár ígéretes hirdetést, dehát még nem tudhatom, egyártalán kivel fogok lakni?? Nem tudom, nagyon nem tudom, ezt hogy tudom megoldani... nem akarok aztán ott állni augusztus végén hogy hoppá, nincs tető a fejem fölött... Most jön csak a feketeleves, úgy érzem...

Az idő előrehaladtával egyre több leendő csoporttársammal sikerül felvenni a kapcsolatot, annyira jó. :) Ez persze még csak az msn-es beszélgetésre korlátozódik, máshogy nincs lehetőség rá. Ahogy gondoltam, valószínűleg nőuralom lesz a szakon, kicsit ijesztő, bár a gimnáziumban is hasonló arányok voltak az osztályomban. Egy fiú, és egy lány van, akivel kicsit hosszasabban is elbeszélgettem. Az előbbi igen csak jól elszórakoztatott, nagyon aranyos srác (bár nem az esetem, de nem lehet minden tökéletes :P).
Azonban az elmúlt napokban arról is sokat töprengtem, hogy akkor hol is lakjak. A kolesz eddig jobb megoldásnak tűnt, de komolyan elgondolkoztam az albérleten. Bár drágább, de kényelmesebb, sokkal személyesebb. Nem hiszem, hogy egy szobában tudnék élni 4 emberrel, és az egy emeleten egy fürdőszoba koncepció sem jön be túlzottan. Amúgy is egy nagyon feszengő ember vagyok, és bár azon dolgozom, hogy ez megváltozzon, lehet hogy mégsem a "mélyvízbeugrás" lenne a legjobb megoldás. Az lenne a legjobb, ha össze tudnék fogni néhány csoporttársammal, és velük tudnék egy albiban lakni. Mégiscsak jobb, hogy szakon belül laknék együtt emberekkel, hisz így tudunk egymásnak segíteni, informálni satöbbi. Bár hogy ez összejönne-e az nehéz kérdés, közel sem olyan egyszerű. De mindenesetre anyukám is mostmár az albérletet támogatja, és ennek örülök. Egy plusz teher még ezen felül, hogy talán munkát is kellene vállalnom, hisz az esetleges ösztöndíj és a szüleim anyagi támogatása nem hiszem, hogy elég lesz egy önálló pesti élethez. Úgyhogy még ez is.

Ma délelőtt pedig találkoztam egy volt osztálytársammal, egyben egyik legjobb barátommal csak úgy dumálni. Ő lett volna az, aki még esetleg feljött volna velem Pestre, hisz ő is erre a sulira jelentkezett, csak más szakra. Végülis ez is áll neki elsőként megjelölve, de sajnos nem biztos, hogy felveszik, hiszen jóval kevesebb pontja van, mint a tavalyi ponthatár. Ráadásul sajnos ő azt hiszi, hogy több pontja van, hisz nem igazán érti a pontszámítást. Én pedig nem merem neki megmondani, hisz így is eléggé el van keseredve a pontjai miatt... én meg mégsem állhatok oda elé, hogy figyelj, nekem kurva sok pontom van, de nekem még annál is kevesebb van, mint hiszed... szemétség lenne. :( Bár az is borzasztó lenne, ha azt hinné, felvették, közben mégsem. Úgyhogy szar a helyzet.

Megint egy nagy érzelemkitörős napom volt.

Reggel úgy ébredtem fel, hogy már-már elmúlt az előző napok borzasztó szívfájdalma. Amint felkeltem, azon kezdtem gondolkodni, hogy mit is akarok most a jövőben. Annak hatására, hogy tegnap este hosszasan beszélgettem msn-en egy leendő csoporttársammal, azon kezdtem el töprengeni, hogy bírni fogom-e... hogy akarok-e új kapcsolatokat kiépíteni a nulláról, akarok-e megküzdeni ennek minden kínjával... akarok, de nem tudom, hogy ki fogom-e bírni... Mert nagyon, nagyon nehéz lesz, borzasztó nehéz, főleg nekem, az én természetemmel. Nem tudom, képes leszek-e rá. Félek ettől az egésztől. Félek, hogy meg fogok futamodni, hogy túl gyenge vagyok ehhez. De végülis mostmár mindegy, a sorrendem, annak módosítása már visszavonhatatlan, a pontjaim meg vannak, Pestre megyek. De hogy mi lesz velem? Beijedtem.

A másik gondolat, ami felborította a mai napomat, ez annak a bizonyos férfinak a személye. Mintha az egész világ arra játszana, hogy egyenes a pofámra dörgöljék, hogy milyen kib*szott boldogok, és milyen jó nekik úgy. Oké, honnét tudnák, én mit érzek. De rossz!! Hányok attól az embertől. Undorító dolgokat súgott a fülembe azzal a lánnyal kapcsolatban, úgy beszélt róla, mint egy levetett rongyról, mint holmi kellemetlen, zavaró tényezőről, aki miatt nem tud megkefélni. Én pedig kussoljak erről az egészről, és menjek haza. Haza sem kísért. Egy rohadt italra képtelen volt meghívni, képes volt nézni, ahogy magamnak veszek. Másnap egy kurva üzenetet nem tudott küldeni, vagy akármit, hogy hogy vagyok, élek-e vagy megdöglöttem hazafele úton. És ezt annyira szeretném elmondani a tesómnak. Annyira rossz, hogy senkinek nem mondhatom el, aki segítene. Legalább együttérezne, vagy megmondaná annak a szemétnek, hogy ez nem volt szép dolog. Most meg kitöltöttem egy kvízszerűséget fészbúkon, ami azt mondta, hogy a mai napomat a "Ne szólj szám" című film jellemzi, azaz fogjam be. Hát, valószínűleg ez lesz. Mint mindig: kussolok, belül pedig szétrohasztja a szívem a fájdalom.