Mostanában minden éjszaka álmot látok. Legtöbbször nem is egyet, kettőt, hármat is. Fel-felébredek hajnalban, átfut az agyamon, hogy de jó, hogy mindez csak álom volt, vagy éppen hogy de kár, hogy az volt... utána visszaalszom, és jön egy újabb. Ma 3-mat is álmodtam. Az egyikben az láttam, hogy nem vettek fel az áhított helyre, hiszen a ponthatár magasabb volt, mint a maximum megszerezhető 480. Ez persze baromság, de az álmokban ugye ezt nem tudjuk. :) Borzasztó érzés volt, hiszen átéltem, milyen lenne, ha így, az egyik pillanatról a másikra összeomlana minden, amiért egy éve küzdök. És annyira valóságosnak tűnt. Szerencsére egyszer már álmodtam olyat is, hogy alacsony volt a ponthatár, így annyira nem pánikoltam be. Pedig elég nagy jelentőséget szoktam tulajdonítani az álmoknak. De általában azok, amik valóra válnak, olyanok, amik a következő napom be is következnek. Így volt ez akkor is, mikor kiderült, hogy sikerült a nyelvvizsgám, vagy az is, amikor a "gyerekkori szerelmemmel" gabalyodtam össze. Szintén egy álom hívta fel a figyelmemet arra pasira, aki talán az első, igazi, egyetlen szerelmem volt. Ez 17 éves koromban volt, a fiú eggyel felettem járt. Korábbról már ismertem a suliból pár éve, de egyártalán nem érdekelt. Aztán jött ez az álom, egymás után két éjszaka. Aztán valahogy úgy hozta az élet, hogy itt-ott összefutottunk gyakrabban, 2 éves ismerettség után elkezdett előre köszönni nekem, magától, pedig még köszönőviszonyban sem voltunk előtte. Ugye egy suliba jártunk, őrülten beleszerettem. Olyan volt, tudjátok, hogy vártam mindig a hétfőt, hogy láthassam, meg rámmosolyogjon. :) Tudtam, mikor hol van órájuk, hol futunk majd össze az óraközi szünetekben. Olyan rohadt ártatlan és tiszta volt az egész, és annyi egyértelmű, ez volt az, ami nagyon tetszett ebben az érzésben. Akárhogyszor találkoztunk egy nap, mindig köszöntünk egymásnak. Persze próbáltam úgytenni, mintha az egész rohadt spontán lenne, és csak úgy véletlen venném észre, pedig egész nap őt kerestem a tekintetemmel. És ő is mindig lelkes volt, mikor összefutottunk, látszott rajta, hogy tetszem neki, örül nekem. Tudtam, hogy nem egy nagy csajozós, de mégis vártam és el is hittem, hogy egy nap majd lép. Hónapokig ment ez így, én nagyon vártam rá, de szépen lassan elteltek a hónapok, és semmi. Aztán, mivel ő negyedikes volt, eljött a ballagása, érettségije. És többé nem láttam. Az utolsó nap, mikor láttam, a német érettségijének a napja volt. Már nyár volt, és én még mindig nagyon vártam rá, sose csináltam ilyet, de megkértem egy aranyos haverját, hogy hozzon össze vele. De nem jött össze. És a legrosszabb, hogy nem magyarázta meg, miért nem. Nem mondta, hogy nem akarja, és azt se, hogy igen. Mostmár mindegy. Nagyon-nagyon fájt az akkor nekem. Hülyének, idiótának, egy naiv kislánynak éreztem magam. Ezután hónapokig gyakorlatilag nem is tekintettem magam nőnek, az önbizalmam gyakorlatilag megszűnt,  összetörtem. De mint mindent, idővel ezt is kihevertem. Talán tavaly december óta nem gondolok már rá, csak így néha, ha eszembejut. Tavaly januárban volt az utolsó alkalom, mikor sírtam miatta. Meg volt hívva a szalagavatómra, de nem jött el. Nagyon vártam rá, csak miatta készültem az egészre. Emlészem, mikor tavaly ballagott, és mi ott álltunk a teremben ballagtatók, és mikor elballagtak előttünk, rámmosolygott, köszönt nekem, én meg már a sírással küszködtem. Nos, az én ballagásomon is ottvolt. Én ott ballagtam, és mikor elhaladtunk előtte - pedig a bátyja köszönt és integetett -, ő elfordította fejét. Ez minden, amit el tudok mondani róla. Nagyon heves érzelem volt, szeretni úgy, hogy nincs veled...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.